irodalomtörténész, egyetemi oktató, balladakutató (Felsőtárkány, 1926 – Budapest, 2013)
Római katolikus paraszti családban született, Bóta István és Sike Rozália első gyermekeként. Az egri Dobó István Gimnáziumban érettségizett. Egyetemi tanulmányait ösztöndíjasként folytatta, közben a Györffy István Kollégium tagja lett. 1951-ben az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett magyar–történelem szakos tanári diplomát. Waldapfel József indította el egyetemi oktatói pályáján. 1951-től 1996-ig, nyugalomba vonulásáig, majd óraadóként 2006-ig, a Régi Magyar Irodalom Tanszéken tanított.
A magyar reneszánsz irodalom és a folklór kutatásában jeleskedett. Első feleségétől 20 év után elvált, második felségével, Harangozó Ágnessel negyven esztendőn át, haláláig élt együtt. Jelmondata: „Si vis aliquid utiliter scire, et discere, ama nesciri, et pronihilo reputari!” (Ha valamit hasznosan akarsz tudni és tanulni: kívánjad azt, hogy ne ismerjenek, és semmirevalónak tartsanak. – Thomae a Kempis: De imitatine Christi, I. 2, 3.)
Balladakutató, akinek a publikációi már a hetvenes években is mások tanulmányainak hivatkozási alapját jelentették.
