A torony

KIRÁLY Mostantól egyetlen királya van Len­gyelországnak.

SIGISMUND. Egyetlen!

KIRÁLY. De két alakban jelenik meg, az egyik új és rettenetes. Jaj az ellenségeinknek! Menj! menj!

SIGISMUND Ki vagy te, Sátán, aki elloptad anyámat és atyámat?

[…]

KIRÁLY. Szemed a szemünkbe! Értsd meg egyszer és mindenkorra, Lengyelország örö­köse! Mi nem tehetünk rosszat: sem mint ki­rály az alattvalójával, sem mint atya a gyerme­kével; s ha ítélet nélkül fejedet vetettük volna, megvolt hozzá szent hatalmunk, és nem volt senki, aki vádolhatott. Mert mi előbb vagyunk nálad – így Isten maga adott a kezünkbe.

SIGISMUND felnyög. Honnan – ennyi hata­lom?

KIRÁLY mosolyog. Csak a hatalom teljessége használ: abban foglalunk helyet, egyetlenként és egyedül. Ez a királyi hatalom. Minden belő­le fakad, és csak annak visszfénye.

Semmilyen fantáziálás vezérről, szuverénről, rendkívüli állapotról nem tudja azt a valóságot eltagadni, hogy a hatalom elnyomás és erőszak, most és a világ végéig. Minél istenibb a fejedelem, annál állatibb a hatalomgyakorlás, minél mé­lyebbre borulunk a hatalom előtt, annál jobban imádjuk a Sátánt.

Hofmannsthal tragédiája talán a legnagyobb 20. századi politikai dráma, a ma ismét népszerű Carl Schmitt-féle politikaelméletre adott nagyszerű válasz.

Balázs Zoltán

Hugo von Hofmannsthal (1874–1929) az oszt­rák irodalom aranykorának legnagyobbjai közé tartozik. Versei, librettói (Richard Strauss operái számára), drámái, esszéi egyaránt ma­radandóak, és kultúrpolitikusként az I. világ­háború utáni új osztrák identitás egyik meg­határozó formálója is volt.

A torony Calderón de le Barca: Az élet álom című, szintén klasszikus színművének parafrázisa. Hofmannsthal két változatot is írt, ezek a befejezés koncepciójában különböz­nek. A második, amelyet az olvasó kezében tart, s amely az író utolsó szava is egyben, tra­gikus véget kapott. Hofmannsthal a fasizálódó Európában csak az ősi keresztény tapasztalat, a gonoszra nemet mondani tudás vigaszát nyújthatja.

Fordította: Balázs Zoltán