Anyahajó

Demencia, Alzheimer… alig ismert szavak, melyekről korábban csak homályos sejtéseink voltak mint olyan betegségekről, amik mindig másokkal történnek. Becslések szerint napjainkban a demenciában szenvedők száma világszerte 60 millióra, hazánkban 250 000-re tehető, és ez a szám évről évre rohamosan nő. Hamarosan nem lesz olyan család, amely ne lenne érintett. A 21. század egyik elkerülhetetlen kihívásával ideje szembenéznünk. Nem lehet többé tabu, hiszen meg kell ismernünk a prevenciót, a betegség lefolyását és kezelését, mindazt, ami fizikailag és érzelmileg várható, ha egy szerettünk érintett lesz.

Nógrádi Gergely sokkötetes szerző megrendítő őszinteséggel ír édesanyja demenciával folytatott küzdelméről. Ez a harc azonban még inkább a szerzőé is, aki az anya leépülésével párhuzamosan gyötrelmes saját vívódásai során új emberré születik. Egy út lefelé és egy út felfelé – külön-külön, mégis összefonódva. Szembenézés élettel és halállal egy lassú agónia során, ahol a szembenézés nem a búcsúzónak, hanem az itt maradt kísérőnek jár.

„Ahogy távolodik az éjszaka sötétje, úgy világosodik az elmém, és fényesedik a kedvem: lerázom magamról az aljas kérdéseket, és kikászálódom az ágyból, hogy elindítsam a napot. Mert egy dolog a hajnali töprengés, s egy másik, hogy napkelte után tenni kell a dolgunkat, mintha sosem lett volna éjszaka.”

A Magyar Kultúra és Művészet Tiszteletbeli Nagykövete címmel, Madách-díjjal, valamint Igaz Ember Díjjal kitüntetett, hatvankötetes szerző így ír legújabb könyvéről:

„A rendhagyó napló, amit kezében tart az olvasó, elkészülte után négy esztendőn át a fiókomban lapult. Talán sosem kerül ki onnan, ha szavahihető barátok meg nem győznek arról, hogy esetleg segíthetek vele másoknak.

Az elmúlt évtizedekben novellákat, regényeket, meséket és tudományos műveket írtam. Ezúttal azonban családi életünknek szegődtem krónikásául. Egy szörnyű betegség lassú pusztításának. Egy, a szellemi hanyatlás útjára lépő anya évekre elhúzódó haldoklásának. Az állam által gyakorlatilag teljességgel magára hagyott családtagok lelki és testi terheinek. A betegségből adódó rettenetes helyzet kilátástalanságának. Az egyetlen percre sem szűnő gyermeki önmarcangolásnak.”

Részlet:

– Anyu, arra gondoltam, írnék a betegségedről.
– Írnál?
– Egy naplófélét. Könyvet.
– Könyvet?
– Mit szólsz hozzá?
– Könyvet… Hát írjuk ketten!
– Remek ötlet! Hogyan kezdjünk hozzá?
– …Van… Vannak könyvek a betegségről… A polcon…
– Tudom, hogy rengeteg szakkönyved van, de talán az volna a legfontosabb, hogy te magad mondd el, mi történik veled, mit érzel a betegségből.
– Milyen betegségből?
– A betegségedből, anyu… Sokan megbetegedhetnek demenciában, és talán nagy segítség volna nekik meg a családjuknak, ha elmesélnéd, milyen benne lenni a betegségben.
– Én nem vagyok beteg.
– Á! Te nem szenvedsz demenciában?
– Dehogy.
– Akkor bocs.”

„Anyu, miért nem szólsz, hát adok én neked papír zsebkendőt! – mondom, és két zsebkendőt helyezek az asztalra, a tányérja mellé, és akkor összepréselem a számat, mert félek, hogy kibukik belőlem bömbölőn a sírás, mert az a vég, ha anyunál nincs papír zsebkendő, anyunál mindig volt papír zsebkendő, örökösen ő adott nekem papír zsebkendőt, ha gyerekkoromban ki kellett fújni az orrom, mert anyunál minden volt, papír zsebkendő, higiénikus törlőkendő, folyékony szappan, kis törölköző, mindent tartott a táskájában, attól volt az egy igazi anyutáska, de most látom, táska sincs nála, istenem, már milyen rég nincs nála táska, pedig egy évvel ezelőtt I. szemközti étkezdéjébe sem indult el táska nélkül, anyu, hol a táskád, hol vannak a zsebkendőid, anyu, hol vagy?”

Társkiadó:

További könyveink demencia témában:

• Farkas Márta: Sószobor
• Farkas Márta: A demencia úttalan útjain

Legalacsonyabb ár az elmúlt 30 napban: 3780 forint