Pósa Zoltán laudációja Tomaji Attiláról 2025. március 15-én a Bella István-díj átadásán az érdi Polgárok Házában tartott ünnepségen.
Pósa Zoltán: TOMAJI ATTILA SZÍVÉNEK SÖTÉT VARÁZSA
Bukolika a lét fájdalmával körbefonva, görög mitológia, tragédialátó halál és életkultusz. Zebegény, a Dunakanyar bölcsen, búsan dalolva mesélő géniusza ellenpontozva a papírfoszlányokat, a létszemetet maga előtt görgető megalopolisz rémségeivel, fantomjaival. Életértelemkeresés, haláltitoksóvárgás, a mindenség, az egyetemesség makrovilágában és a mítoszok, a szorongás, a primer és a secunder élményeknek kitett, védtelen egyén, szubjektum mikrokozmoszában. Mindez és annyi minden más kavarog együtt Tomaji Attila sokszólamú költészetében, mely olyan, mint ha Beethoven melodikus örömódája, Wagner Istenek alkonyát föltáró kromatikus skálái és Schubert fülbemászó dalai szólnának meg egyszerre a költő míves, a hangsúlyos és az időmértékes verselést szabadon kezelő költeményeiben. Ám mindennél sokkal találóbb, ha az általa is nagyra becsült MOTTÓKÉNT IDÉZETT Rilke mélyvénásan lebegő lírájában, a szintén megidézett Hrabal prózaízek fanyar anti intellektuális intellektualizmusában, a verssorokba rejtett ősi toposzok együttélésében kurkásszuk Tomaji Attila univerzumának rejtelmeit. Mily sokatmondók már a címei is, hogy a lakonikusságnak eleget téve, csak legújabb könyveit gondozó Fekete Sas Kiadó ediciójában megjelent opusok nevét soroljam. Folyóhang – az egyik legősibb archénak, a víznek kalevalai, vipuneni megszólalását sejteti. Pentimento – megbánás? Csak erről lenne szó? Sötéttiszta sáv, s a legújabb könyv: A nyár sötét szíve, titokzatos és célbafogalmazón szabatos szavak.
Nem szálazhatjuk szét egy laudációban a mélyről felfakadó tragikum, a permanens melankólia okait, csak utalnék az 1959 május 25-én, Budapesten született, a fővárosban dolgozó és Zebegényben élő költő gyermekkori súlyos betegségére, mely hosszú évekig kórházi üvegszobába kényszerítette, valamint a korán elkezdett versírásra, mely édesapjában ellenérzéseket fakasztott, aztán áttérnék arra az örömre, mely akkor fogta el, amikor a mindőnk által nagyra tartott, szeretett, tisztelt Bella István fölfedezi őt, s közli verseit az Élet és Irodalomban, szinte egy csapásra hivatalosan költővé avatva a fiatalembert, ki mára a kortárs költészet egyik egészen különleges üveg és fémhangokon, az elizium és az inferno minden szólamát dalba bűvölni képes új orfeusza lett.
„Nézem a szelet, a kilengő hosszú fákat, / s írogatni kezd valaki, az ujjam”… E látszólag egyszerű, ám egyetemesen sokszólamú félmondat telitalálatosan foglalja össze annak az önmagaként, ab ovo sokatmondó, ám önnönmagán mindig is túlmutató mágiának szubsztanciáját, amit úgy fogalmazhatnánk meg: ÍME, A VERS SZÜLETÉSE. Már szinte szentségtörésnek hat, hogy a költő, Tomaji Attila folytatni kész és képes a látszólag folytathatatlant, ám az önállósodott írószerszám „leírja a hajnalra kihűlt őszi szobát/ a langyosodó árnyakat, tárgyakat/ rég elenyészett felmenők itt maradt nyomát /, egy váratlan szárnyat kint, hogy hátra csap.” A költő goethei varázsujjától megelevenedik az interieur minden eleme, föltárul a régmúlt megannyi rekvizituma, a jelenünk, a jövőnk örökös szédítő körfogása, s minden és minden életre ébred, hogy aztán az enyészet metaforávájává finomuljon az Életek hamuja című vers megannyi képforgácsaként. De hát mi a titka annak, hogy valaki ily polifonná képes tenni a hétköznapinak tűnő szavakból, képekből font mondatokat? A kérdésre föltett számtalan válasz legtalálóbbikát Tomaji Attila Pentimento című versválogatásának címe adja meg. Az olasz szó primer jelentése annyi, mint megbánás, ám secunder szinten jelenti azokat a módosításokat, áthangolásokat, átrajzolásokat, átfestéseket, melyeket a művész hajt végre a kompozícióján. Ezek az alig látható átértelmezések, átírások, azaz, költői változtatások hajszálfinom, láthatatlan rajzolatként vannak jelen az alkotásban, s teszik eredetivé, minden másolattól megkülönböztethetővé az igazán hiteles végső variációt.
Tomaji Attila maga mondja el a vele készített Házi Hunor interjúban, hogy szenvedélyes megbánó, átíró. Aforisztikus és enigmatikus képeiben találjuk meg a bűvölet egyik titkát. Kitágítja a kedvesének föltámasztásáért a Hádész birodalomba alászálló Orfeusz mítoszát, ki csak akkor viheti magával Eurydicét a földi világba, ha a fölfelé vezető úton nem néz reá vissza, ám megszegi a parancsot, nem tudja megállni, hogy ne gyönyörködjen kedvesében, így újra elveszíti őt. Költőnk értelmezésében nem ő maga, Orfeusz, hanem a szerelmes vers fordul vissza, s okozza a kedves megismételt halálát. Szédítő, s bennem, a laudátorban rokonfájdalmú gondolatokat ébreszt e különleges költemény arról, amikor az alkotó úgy érzi, hogy szerelméért akár az egész életművét is képes lenne föláldozni, idézzük őt: Mert nem én, a dal fordult/vissza, és az arcodba nézett/Átkozott legyen a vers, / mi újabb halálra igézett. S már benne vagyunk Tomaji Attila költészetének sűrejében, hiszen méltatói a görög, a római mítoszok, a keresztény világértelem kutatás, az egyetemességben és az egyes emberben is ott rejlő lét titok fáradhatalan kurkászát értékelik benne leginkább, a sajátos Ikaroszét, ki az örök, a földi létünk labirintusában megfejhetetlen titok nyomában száguld a nap felé, hogy versét az égre írja, az ő Odüsszeusza, Ulyssese nem higgad le Ithakában Pénelopé nyoszolyájánál, mert „nem hagyta sem nyugodni, sem partra lépni az átok/ mit rámértek az istenek, s mi elől elhajóznia nem lehet.”Tomaji létének tükörcsarnoka mélyebb az abszurd drámaköltő, Genet labirintusánál is, hiszen ő a létlabirintus legmélyén úgy érzi, hogy sem a természet, sem a politeista mitológiák istenei nem képesek kimondani a legfontosabbat, a lényeget, az esszenciát, csak a költő dalolja ki a nevükben és helyettünk, hogy egyszerre vagyunk halandóak és halhatatlanok, csak egy dologgal kapcsolatban jelent csődöt a szó, a mondat, de még a vers is: „Csak a tékozló, bátor, önfelejtő szerelemről írhatnék, de a szerelem ha tényleg az, nem igényli, s nem is tűri a szót”. Bár éppen e vers cáfolhatná önnön szélsőséges kijelentését, hiszen Tomaji Attila mégis csak képes megfejteni a végső rejtélyeket, hogy aztán a Pentimento szabályait betartva, újra kezdje a titkok kapujának döngetését például az előbb idézett Nem igényli, nem tűri című költeménnyel. Vagy ahogy a Téli nap című versben megfogalmazza: „Költő, s Isten párbaja ez lenne/dalolni egyre torokszakadtáig/és látni, nem jut el a dal az égig/se A legszebb szavak mind átfestve.” Mily mérhetetlenül gazdag, keserű, s egyben csak azért is értelmet lelő, azt ugyanakkor nyomban megkérdőjelező, majd újra fényező ez a csodálatos költészet, mely ide-oda oszcilláltatja érzelmeinket akár egy versen belül is. A Csönd jön című opus címe sejteti, hogy a vödör, a gödör, a léttenger legmélyére bukik alá: „Tél jön, szétnéz, leül/ Pattan, mélyen belül”. A hagyományosnak ígérkező tájleíró elemek is átlényegülnek: „Nyög a Duna a kanyarban/elárasztja a szent helyeket/felénk fordul a szél lassan/ nem hűti a buzgó sebeket. /Kapaszkodik az értelem félek, már senki sem álmodik/ sötét sodródik énvelem/ derűre háború halálomig.” S mily szomorú a laudátor, hogy csak ily röviden panorámázhat e különleges költészet szövegtájain, s csak megemlítheti, hogy a költő szekunder literátorként sem akármilyen, ezt bizonyítja a szikepontos Márai Sándor monográfia, s a sajnos abbahagyott Kossuth díjasok sorozatban megjelent Rákos Sándor és Somlyó György szöveggyűjteménye és a műveket értelmező esszéje. Sokan talán nem tartják szerencsésnek a túl sommásan értékelő megfogalmazásokat, ám én úgy vélem, s aki hallotta ezeket az idézettöredékeket is, hogy Tomaji Attila eddigi költészete is magában foglalja az egyetemesség csöndjét és a partikularitás vásári harsogását, a hosszú vívódások nyomán megtalált békét Istennel, a hitvesi szerelemben, az öt gyermekben, Zebegény és a Dunakanyar utánozhatatlan varázsában, egyet ért velem abban, hogy a legújabb Bella István díjas Tomaji Attila nem más, mint, AKIK MINDANNYIAN LENNI SZERETNÉNK, KIK TOLLAT RAGADTUNK: ABSZOLÚT KÖLTŐ.
Tomaji Attila nálunk megjelent kötetei: